utazások
utazások
Az utazásaink a tartós itthon maradással kezdődtek. Mi a háborús évek gyermekei általában csak felnőtt korunkban kezdtük elhagyni kis hazánk határait.
Természetesen voltak kivételezett emberek, akik utazhattak, de a nagy többség csak álmodozhatott az utazásról.
Kisgyermek koromban semmi nem hiányzott nekem, boldogan sétáltam az Apukámmal a Városmajorban vagy a Vérmezőn, nézegettünk a növényeket és a bogarakat. Édesapám rengeteget mesélt nekem a bogarakról, sajnálom, hogy csak az én emlékezetemben élnek a meséi, ott is igen hiányosan.
Télen a Normafához mentünk szánkozni, felejthetetlen emlék.
Agárd és a Velencei tó az 50-es évektől tartozott az életünkhöz. Nagy kiváltságnak számított, hogy a hétvégéket és a nyarakat egy tó mellett tölthettük.
Mai szemmel nézve igen rusztikus körülmények voltak, nem volt villany, vizet az ásott kútból húztuk, de volt kert és fürödhettünk a tóba és együtt volt a családunk.
Akkor még nem tudtam, hogy életem végéig meghatározó szerepe lesz az életemben ennek a régiónak.
Az utazásra először egy gimnáziumi latin órán gondoltam vágyakozva, amikor a Római élet című tankönyvemben, megláttam a David szobrot és a Haldokló Gallus szobrát. Most is érzem a szomorúságot, amit akkor éreztem, hogy mennyi szépség van a világon és ezeket valószínűleg soha nem fogom látni.
Amikor sok évvel később Firenzében ott álltam a David és a Haldokló Gallus szobora előtt kipotyogtak a könnyeim.
Az első külföldi utam Prágába vezetett, nővéremék meghívására. Külszolgálatban éltek Prágában. Óriási élmény volt a Prágai utazás.
Életem első repülőjegye is Prágába szólt, a kisfiammal Istvánnal repültünk a nővéremékhez. Én 24 évesen utaztam először repülő gépen a fiam alig két évesen.
Később egy lengyel ismerőst látogattunk meg Katowicében, ami nem a legszebb városa Lengyelországnak.
A 60-70-es években az IBUSZ és az Ifjúsági Utazási Iroda szervezett nyugati utakat, akinek volt pénze és kapott útlevelet, az sok országba eljuthatott.
Romániában láttam meg először a tengert, az Ifjúsági Utazási Iroda által szervezett román-bolgár körutazáson. Nem tudom mit vártam a tenger látványától, az olvasmányaim alapján, de a román tengerparton akkor nem volt egy igazi “Aha” élmény.
Az első nyugati utazásom Olaszországba vezetett. Elindultam, egyedül egy hónapra, vonattal egy Olaszországi körutazásra. Rengeteget készültem az utazásra, akkor még nem volt Internet ahol egy kattintással megtudhatunk mindent amire szükségünk van. Így sok év távlatából vissza gondolva erre az utazásra nagy bátorság volt elindulni. Az is lehet, hogy csak a fiatalság könnyedsége volt bennem, hogy mi baj történhet?
Ismeritek a viccet, hogy nem vak ez ló, hanem bátor.
Közhelyesnek tűnik, ha azt írom, az Olaszországi utazás életre szóló élmény maradt. Kezdete egy azóta is tartó, végtelen vonzódás Olaszország iránt.
Az útvonalam Velence, Firenze, Róma, Nápoly és Capri szigete volt. Augusztusban jártam ott, amikor az olaszok szabadságra mennek, csak turisták járják a városokat perzselő hőségben. A hazafelé vezető utat úgy terveztem, hogy legyen időm megnézni Ravennát, majd folytatva utamat elérjem a Velencéből a Bécsbe induló vonatot. Ez a vágyam akkor nem teljesült, a vonatok rengeteget késtek, estére érkeztem meg Velencébe, éppen elcsíptem a Bécsbe induló vonatot.
Ezek voltak az én utazásaim. Nem sok, de arra éppen elég, hogy felébredjen bennem a vágy idegen országokat, földrészeket látni, megismerni.
Gondolatok 48 év utazásairól
Az együtt töltött évek alatt sok szép országot ismertünk meg. Egyiket jobban, másikat kevésbé. Nem tudom és nem is szeretném szigorú kronológiai sorrendbe szedni az utazásainkat, így egy-egy országot kiemelve írok azokról az emlékekről amik eszembe jutnak minden segédeszköz nélkül. Mindig az volt a célunk, hogy sikerüljön egy kicsit átélni egy város hangulatát, egy kellemes kávézó teraszán ülve, figyeltük az embereket, a hétköznapi életet. Ahol alkalom kínálkozott, ott beszédbe elegyedtünk a helyi emberekkel. Az egyénileg szervezett utazásaink alkalmával több alkalom kínálkozott arra, hogy ne csak a turisták szemével lássunk az országot.
Sokat utaztunk egyéni szervezésben és szervezetten is. Mindegyiknek meg van az előnye, hátránya.
Elő tudnám szedni minden utazásról a megőrzött anyagot, de én azokat az emlékeket tartom fontosnak amire, évek,
vagy évtizedek után is szívesen emlékszem vissza, vagy egyáltalán emlékszem rá.
Szeretünk úti filmet nézni, örömmel fedezünk fel ismerős helyeket, ahol mi is megfordultunk.
Vannak mozifilmek amiket nem a témájuk miatt, hanem a helyszíne miatt nézzük meg.
Közös utazásaink a Tátrai síelésekkel kezdődtek. Barátaink akik már pár éve próbálgatták a síelés örömeit, rábeszéltek minket, hogy menjünk velük, próbáljuk ki mi is. A Tátra gyönyörű, a társaság kiváló, a sör kifogástalan és korlátlan. Megvásároltuk a kapható legjobb felszerelést és elindultunk velük, hármasban István fiammal, az NDK büszkeségével, Tarabant típusú gépkocsinkon. Megérkeztünk nulla sí tudással, Péternek ugyan gyermek korában volt síléc a lábán a Norma fánál, de az már régen volt. István fiam kezdetekben nem lelkesedett a síelésért, de később igen hálás volt, hogy az első svájci sítáborban nem kezdőként kellett részt vennie. Lelkesek voltunk és bátrak, sí tanár nélkül kezdtünk el csúszkálni először egy kisebb, majd mindig nagyobb pályán. Maradandó sérülés nélkül teltek a síeléssel töltött telek. A társaság valóban remek volt.
Finom vacsorák és kellő mennyiségű sör zárta a napjainkat. Szép emlékek, jó vissza gondolni rájuk.
Egy téli kirándulás
A Műjégpályán
A Norma fánál szánkozunk és síelünk
A Norma fánál szánkozunk és síelünk
A Norma fánál szánkozunk és síelünk
Séta a Várban
A fenti kiránduláson Guguval és Bábuval jártunk
Fertődi kastéynál
A Szentendrei Skanzenben
Az ország legmagasabb pontján
Téli kirándulás, fejükön a kedvenc fejfedőnk az Usánka.
Kirándulás és szalonna sütés
Barátokkal a Zsórifürdői strandon.
Hűséges kis Trabant kombink sokfelé elvitt minket. Az esküvőnk után az akkori Jugoszláviába. Péter akkor és ott látta először a tengert. Jártunk az Isztriai félsziget több városában, majd Mali Losinj szigetén nyaralunk egy hetet. Sátoroztunk és önellátók voltunk. Az utazás legviccesebb része volt, hogy a benzinkutak nem árultak keveréket, ez egy kicsit megnehezítette tankolást. Vittünk magunkkal olajat és számolgattuk, hogy hány liter benzint kell tankolni, hogy a hozzá adott olajjal a megfelelő, azt hiszem 33% keveréket kapjunk. Egy tengerparti étteremben kóstoltunk, életünkben először tengeri herkentyűket. Azóta is kedveljük és fogyasszuk amikor csak lehet.
Ott láttunk életünk első fjordját, és a strandokon cápa kerítést és az olaj szennyezés nyomait.
Megfogadtuk, hogy egyszer vissza megyünk. Ezt az ígéretet 32 év után sikerült teljesíteni. Végig jártuk a szigeteket Isztriától, Dubrovnikig. Mali Losinj sem maradhatott ki,
sokat változott a sziget, de azért mindent megtalálnunk a régi helyek közül, a kikötőt, a campinget, sőt még a tengerparti vendéglőt is,
ott volt ahol 1974-ben ettük a tengeri herkentyűket. Teljes volt a nosztalgia.
Hűséges Trabantunkkal eljutottunk a Bolgár tengerpartra is. István fiam ott látta meg először a tengert. Egy tengerparti első osztályúnak minősített campingben sátoroztunk.
A tengerpart valóban első osztályú volt, gyönyörű homok dűnékkel és a lengedező füvekkel, azóta sem láttam hasonlót.
Gondolni sem merek rá, hogy milyen lehetett egy nem első osztályú camping.
Jártunk a Várnához közeli Nessebarban, ez Bulgária legrégebbi városa a világörökség része. Különleges látnivaló.
A családunkban történt váratlan és szomorú események véget vetettek az utazási kedvünknek és lehetőségünknek.
De megmaradt nekünk, ahogy Péter írta “Drága Agárd” és a hosszabb-rövidebb hazai utazások.
A gyermekeinkkel és barátainkkal sokat kirándultunk és eljutottunk Magyarország szebbnél- szebb tájára.
Most a bezártság hónapjaiban elhatároztuk, hogy, Magyarországon fogunk utazni, felkeresünk egy pár régi szép útvonalat és felkeressük
az eddig számunkra ismeretlen tájakat, mert "Magyarország szép" és ez nem csak szlogen.
Az elmúlt egy évben alaposan megismertük közvetlen környezetünket, a velencei “hegységet”, fáradhatatlanul járjuk a turista utakat.
Minden évszakban szép az erdő, de talán a tavaszi erdő a legszebb amikor virág szőnyeg borítja a fák alját.
Eszünkbe jutnak kedves és vicces emlékek azokról a régi kirándulásokról, amikor még mind a három gyermekünkkel jártuk az erdőt.
Azóta is emlegetett mondás nálunk, Tamás fiúnk kérdése az erdő közepén, amikor valószínűleg már unta a gyaloglást, "nincs itt valahol egy Presszó?”
Ez akkor szokott eszünkbe jutni, amikor kirándulás közben elfogyott a vizünk és szomjasak vagyunk.
Később képeket is csatolunk addig türelmeteket kérjük. Péter abban az időben szívesen készített diákat, amiket még nem digitalizáltunk.
Utazások és más történetek - 1. rész
Svájci életünk is az útlevél hiányával kezdődött, de akkor ez volt a legkisebb gondunk. Vártuk, hogy alakul az életünk, maradhatunk-e Svájcban és ha igen, milyen státuszban. Szerencsére nem kellett sokáig várni, három hónap után menedékjogot és egy évre szóló tartózkodási engedélyt kaptunk.
Ezzel egyidőben kiállítottak számunkra egy úgynevezett Menekült Útlevelet, megjegyzem hasonló útlevelet kapott a világ bármely részén élő menekült státuszú polgár.
A különbség csak annyi volt közöttük, hogy az útlevélben szerepelt a kiállító ország neve. Elvileg utazhatunk minden országba, ha kaptunk, vízumot.
Kitörő örömmel fogadtuk az útleveleket, amivel utazhatunk, igaz egy kicsit nehezített körülmények között, de utazhatunk, amikor csak akartunk.
A kollégáim nem értették, hogy miért okoz nekem egy útlevél, ilyen örömet. Nekik születésük óta a fiókban volt a világ útlevél.
Elmeséltem, hogy van ez a “Béke Tábor” országaiban. Döbbent arccal hallgatták a három évenként beadható kérelem és kedvező elbírálás esetén,
a kiutalt valuta mennyiségét ecsetelő elbeszélésemet. Elgondolkoztak a hallottakon, majd azt kérdezték, de a baráti országokban biztos akkor utazhattatok, amikor akartatok. Elmeséltem, hogy pl. Csehszlovákiába, ahová többször utaztunk a Tátrában síelni, úgynevezett “ablakot” kellett a rendőrségen kérni. Na ahogy mondani szokták a mesében, hitték is meg nem is.
Az átlag ember nagyon kevés ismerettel rendelkezett a nyolcvanas években, Európa keleti országairól.
Így nem csodálkoztam a következő kérdésen, hogy járnak-e Budapesten villamosok? Próbáltam komoly maradni és komoly arckifejezéssel válaszoltam, ugyan,
hogy gondolod, dehogy járnak. Akkor mivel járnak az emberek munkába, érdeklődtek tovább. Azt feleltem, hogy a magyarok lovas nemzet, így lóval járnak.
Ezt ugyan nem vették komolyan, de nagyon elcsodálkoztak azon az információn, hogy Budapest egy két milliós, gyönyörű város. Megjegyzem ezek iskolázott emberek voltak.
Először 1981 tavaszán használtuk az általam “Affen Pass”-nak, majom útlevélnek nevezett okmányokat.
Egy rövid utazást tettünk Olaszországba,
ahová az évek során sokszor vissza tértünk, így Milánotól- Palermoig rengeteg szép helyen jártunk. Ezekről az utakról a későbbiekben majd bővebben is beszámolok.
Az első igazi nyaralásra Spanyolországba autózunk. Barcelona melletti Lloret de Mar egyik tengerparti kempingjében sátoroztunk. Fürödtünk a tengerben, jártunk Barcelonában, ott is megfogadtuk, hogy ide még vissza jövünk, ezt az ígéretüket eddig még nem sikerült teljesíteni. Spanyolországba is sokszor vissza tértünk, ezekről az utakról is külön fogok írni.
Hollandiában élő barátnőm meghívására egy pár napot, a Húsvéti ünnepeket, Hollandiában töltöttük. Nagy élmény volt Keukenhof,
a világ legnagyobb és legszebb virágos kertjének a látványa. Ez a csodakert Lisse városka mellett található, Keukenhof magyar fordításban konyhakertet jelent.
A tulipán nem csak egy virág, hanem Hollandia jelképe is. Hajókáztunk Amszterdam csatornáin, ahol nekünk újdonságnak számító lakóhajókat is láttunk.
Az egyik lakóhajót csak kóbor macskáknak tartottak fenn. Megcsodáltuk a Rijks múzeumban, Rembrandt Éjjeli őrjárat című hatalmas és híres képét.
Hollandiában jártunk először Szafari parkban. Rotterdamban rácsodálkoztunk a minden féle színű és kinézetű emberek forgatagára.
Svájcban közel éltünk a német Baden-Würtenberg tartományhoz, így sokat sétáltunk a Fekete erdőben, és a Titi tónál. Néha Waldshutba vásároltunk és finom ebédeket ettünk. Egy párszor jártunk a Bodeni tó partján fekvő Bregenz-i Casinoban, Svájcban nem működtek Casinok, így a határ körüli városokban jártak a svájciak “kaszinózni”.
Minden évszakban ellátogattunk a Bodeni tóban található Mainau virágszigetére. Az egész sziget egy botanikus kert, 45 hektáros területen. Németország egyik legjelentősebb turisztikai látványossága. 1827-ben Eszterházy Miklós tulajdonában került a sziget, neki köszönhető sok növény ritkaság ide telepítése.
1930-ban Lenard Bernadotte hercegé lett a sziget. Az Ő családja jelenleg is a kastélyban lakik.
Minden évszakban más és más virágok nyílnak. Tavasszal, tavaszi virágok, nyáron rózsák, ősszel dáliák és krizantémok.
Csodás orchideákat és lepkéket láthatunk az üvegházakban.
Egyszer Bábikát is elvittük Mainau szigetére, nagyon tetszett neki a sok szép virág.
A séta fáradalmait egy finom ebéd mellett pihentük ki, főtt, füstölt csülköt ettünk, ez volt a specialításuk.
Felejthetetlen élményünk, egy hosszú hétvége a szerelem városában Párizsban, kettesben Péterkémmel. Egy rettenetes ócska szállodában laktunk,
és rengeteg mindent láttunk a három nap alatt. Gyakorlatilag az összes híres látnivalót megnéztük. Arra a hétvégére esett július 14. ez a franciák nemzeti ünnepe.
Végignéztük a Champs Elysées-i katonai felvonulást és a légi parádét. Ott láthattunk, a Rejtő könyvekből ismert, Idegen légiós katonákat is.
Késő este a metró megállókat ellepték az általunk soha nem látott, clochardok. Magyarországon a hetvenes években nem láttunk hajléktalanokat az utcán, a clochardok életét egy kicsit szabad, romantikus életformának gondoltuk, de a párizsi metró megállókban, ahol az éjszakát töltötték, rájöttünk, hogy nyomorúságos és szomorú sors az övék.
A Cote Azur-t, Györgyikékkel láttuk először, vásároltak egy kedves kis házat St. Tropez felet a hegyen, Cogolinba. Ott töltöttük velük a húsvéti ünnepeket.
Végig jártuk a gyönyörű tengerpart szebbnél szebb városát.
Nagy élmény volt a St. Tropez-i csendőr filmek színhelyén járni, és látni a csendőr őrs épületét.
Franciaországi utazásainkról is írok egyszer bővebben. Mesélek majd a Ioire völgyi kastélyokról, ahol Katival és Lacival jártunk.
Vége az első résznek.
Utazás Álomországba - 1. rész: Ausztrália
Mi még ahhoz a generációhoz tartozunk, akiknek még a "baráti" országokba történő utazás is nagy eseménynek számított. Az utazás vágya nagy volt bennünk. Láttuk a bolgár és a román tengerpartot, síeltünk a Tátrában, eljutottunk Jugoszláviába, ami a mi szemünkben már nyugatnak számított.
A hetvenes évek végén a szabadság utáni vágyunk Svájcba vezetett minket. Nagy élmény volt, hogy bárhová utazhattunk, kitárult előttünk a világ. Bejártuk a legtöbb európai országot, a nagy kedvencünk Olaszország, Spanyolország, majd később Anglia lett. Eljutottunk a Távol-Keletre és Amerikába. Évekig különböző szigetekre utaztunk, a legjobban Hawaii lopta be magát a szívünkbe.
Ausztrália és Új-Zéland régi vágyunk volt, de nem nagyon hittük, hogy egyszer valóban sikerül eljutnunk oda. Ez a vágyunk valósult meg ez év tavaszán, amikor a Fehérvár Travel szervezésében részt vettünk egy 22 napos csodálatos utazáson.
Megérkezés után, irány a Kék-hegység!
Minden zavaró esemény nélkül, hosszú repülés után késő este érkeztünk meg Sydneybe. A szállásunk egy remek belvárosi hotelben volt. Sydneyből egyelőre nem sokat láttunk, mert másnap reggel máris indultunk a Kék-hegységbe.
Útközben meglátogattuk a Featherdale állatkertet, amely arról nevezetes, hogy itt kizárólag Ausztráliában őshonos állatokat lehet látni (koala, kenguru, vombat, tasmán ördög, dingó, emu, pingvin, óriás krokodil, ausztrál hangyászsün, kazuár stb.).
Lehet kengurut, koalát simogatni. A koalákat elég nehéz észrevenni a fákon, mert napi 20 órát alszanak, alig mozognak, és csak akkor mennek egy kicsit arrébb, ha elfogyott a közelükben az eukaliptuszlevél.
Az állatkert egy család tulajdona, akik régebben csirkét tenyésztettek, amíg a vejük, - aki valószínűleg utálta a csirkéket - azt nem javasolta, hogy hozzanak létre egy állatkertet. Bomba üzletnek bizonyult.
Amikor az autópályát építették, fel akarták számolni, de országos tiltakozás indult, így megmenekült az állatkert, és azóta is virágzik.
A Kék-hegység az egyik kedvenc kirándulóhelye Sydney lakóinak.
Ősi eukaliptuszerdők, gyönyörű szép völgyek, szakadékok,
és vízesések váltogatják egymást.
A Jamison-völgyből három, egymás melletti, 300 m magasságba nyúló sziklatömb, a "Három Nővér" emelkedik.
Több legenda él a három szikláról. Nekem az a változat tetszik a legjobban, amely szerint élt egyszer három lány, akik az ellenséges törzsbeli fiúkba szerettek bele.
A lányok apja - milyen praktikus- varázsló volt. Nem akarta a lányait az ellenséghez adni, ezért inkább sziklává változtatta őket. Az apa aztán meghalt a harcok során,
így nem tudta visszavarázsolni a lányait, akik azóta is, igazi látványosságként - ma már az UNESCO világörökség részként- várják a feltámadást.
Kipróbáltuk a világ legmeredekebb vasútját, utaztunk az üvegpadlójú Scenic Skyway kabinjában. Ez köti össze a közel 300m mély völgy két oldalát. A völgybe lezúduló Katoomba-vízesés lélegzetelállító látvány. Valóban kékes pára száll az erdő felett, az eukaliptusz levelek olajos kipárolgása ez. Sejtelmes, meseszerű a látvány.
Canberra, a "bozótos főváros"
Következő nap indultunk Canberrába, Ausztrália sajátos hangulatú fővárosába. A több mint 300 kilométeres utunk során, sok helyen látszottak a novemberi tűz nyomai. Az eukaliptuszfa maga a csoda, a feketére égett törzseken 6 hónap után már friss hajtásokat láttunk.
Canberra a Sydney és Melbourne közötti versengésnek köszönheti a létét.
A XX. Században építették fel, s a világ egyik legmodernebb fővárosa lett,
a ragyogó Burley Griffin-tóval, ami a Molonglo folyó gátak közé szorításával
jött létre 1963-ban.
Canberra tervezését egy chicagói építészre, Burley Griffinre bízták. Az volt az elképzelése, hogy a város a parlament épületétől sugár alakban ágazzon szét, szívében egy mesterséges tóval. Az építkezés 1913-ban elkezdődött, de a kormány csak 1927-ben tette át a székhelyét Melbourneből, ami az ideiglenes főváros volt.
A város növekedése nem gyorsult fel, 1947-ben még mindig 15 ezres lélekszámú vidéki kisváros volt. 1967-ben már 100 ezer ember élt a városban, amelynek mára már kb. 350 ezer lakosa van.
A városközpontot uraló Fekete-hegység, (Black Mountain) tetejéről képet kaphatunk az egész környékről. A hegy lábánál megvalósult Burley Griffin eredeti terve, az őshonos növények kertje. Az 51 hektáros területen 6000 őshonos fa, páfrány, bozót- és virágfaj él, beleértve egy esőerdőt és 600 eukaliptuszfajtát. Ez az ország egyetlen városa, ahol találkozhatunk kenguruval. Sajnos mi egyet sem láttunk sem az erdőben, sem a városban. A sok fa miatt bozótos városnak is nevezik Canberrát. Amúgy Ausztráliában minden erdős területnek, bozótos a neve.
A mai parlament épületét 1988-ban adták át. Azon a dombon építették fel, ahová eredetileg tervezte Griffin, de egy New York-i építész, Romaldo Giurgola tervei szerint. Az épület nagy része nyitva áll a nagyközönség előtt, ingyenesen megtekinthető. A bejárat előtt van a Találkozóhely nevű mozaik, egy Nelson nevű őslakos alkotása. Az előcsarnok zöld-szürke márvány oszlopai egy eukaliptuszerdőt szimbolizálnak, az őshonos fából készült intarziák az őshonos növényvilágot ábrázolják. A Great Hall-t 21 méteres falikárpit díszíti, Arthur Body festménye alapján.
Az épület érdekessége még, hogy nem a domb tetejére épült, hanem részben a dombban. Akár a parlament füvesített tetején is sétálgathatunk, innen is impozáns a kilátás a városra.
Ausztráliában a fiatalokat arra nevelik, hogy a választás hazafias kötelességük, így a választásokon a részvétel 97 százalékos. Ehhez a magas részvételi arányhoz valószínűleg hozzájárul az a komoly pénzbüntetés is, amit a távol maradókra kiszabnak.
A fővárosban található 60 külföldi nagykövetség épületei az országukra jellemző stílusban épültek. Az amerikai és az izraeli nagykövetséget különleges biztonsággal védik. Thaiföldé templomszerű építmény, Görögországé a Pantheont mintázza, Új-Guineáé egy díszes imaházhoz hasonlít. A magyar nagykövetség épülete egy szép tornácos udvarház, ahonnan a pulikutyák sem hiányoznak.
A National Gallery of Australia igazán nagy gyűjteménnyel rendelkezik.
Európai mesterek (Monet, Rodin, Picasso) mellett amerikai pop-art művészek,
afrikai és ázsiai művészek munkái láthatók.
De ami a legérdekesebb, az maga az ausztrál művészet.
Az Australian War Memorial a valaha háborúban elesett ausztrál katonák emlékműve. Ez a város leglátogatottabb épülete. Minden év április 25-én van az Anzac napja, amikor megemlékeznek az elesett katonákról. 1915. április 25-én volt a Gallipoli városához közeli partraszállás, ahol 16 ezer ausztrál katona szállt partra. A rosszul kigondolt stratégia miatt több mint 8500 katona halt meg. Ez volt a fiatal ország első háborúja és a lakosság számához viszonyítva, nagy veszteséget szenvedtek. A 25-i ünnepség mottója: "Nehogy elfelejtsük!" Misével kezdődik a nap, azt követi a nagy katonai parádé és a veteránok felvonulása. Az utolsó gallipoli veterán 2003-ban, 102 éves korában hunyt el. Annak idején csak 15 éves volt, amikor beállt katonának.
Az estét egy hangulatos Ír kocsmában zártuk, finom vacsorával és remek sörökkel.
A Nagy-korallzátony csodái
Másnap reggel indultunk vissza Sydnebe, hogy repülőre szálljunk a Nagy-korallzátony felé. Háromórás repülő út után megérkeztünk Cairnsbe, ahol nyertünk egy órányi időt, mert itt nincs nyári időszámítás. Olyan közel van az egyenlítőhöz, hogy nincs értelme átállítani az órát. Cairns remek kiinduló pont bejárni Észak-Queenslandet és a Nagy-korallzátonyt. A régebbi útikönyvek még egy álmos kisvárosnak írják le, ami az utolsó lakott település észak felé, ahová már csak bozótvágóval felszerelkezve induljon az ember. Mára Cairns az ország egyik legkedveltebb úti célja lett.
A partról meredeken emelkednek az esőerdővel borított hegyek. A tenger mellett ugyan gyönyörű sétány húzódik, de maga a part nem alkalmas a fürdésre. Éppen apály volt, így látszott, hogy milyen ronda iszapos a part, ezen kívül krokodilveszély is van. Szerencsére a szállodákban remek medencék találhatók, a belvárosban a tengerparton egy kb. focipálya nagyságú tengervizes úgynevezett Lagúnában fürödhetünk.
Este elmentünk vacsorázni, mert Péter meg akarta kóstolni a kenguruhúst. Kengurufilét rendelt félig átsütve. Nem igazán volt sikeres ez a választás. Öreg állat lehetett, mert a húsa igen rágós volt.
A városban nincs sok látnivaló, a szokásos éttermek, boltok, hotelek, de a trópusi növényzet egészen különleges látványt nyújt. Az idő kiváló, éjjel-nappal meleg van. A napon tartózkodni majdhogynem kibírhatatlan.
A Nagy-korallzátonyhoz és a Green-szigetre másnap reggel indultunk egy elég nagy kirándulóhajóval. A csoportunkon kívül csak ázsiai utasok voltak a fedélzeten. A kb. egy órás út alatt jött egy igazi nagy trópusi eső, erős szél kíséretében. Ázsiai útitársaink hullottak, mint a legyek, a legénység nem győzte osztogatni a zacskókat. Nem tudtam, hogy ennyire nem bírják a tengert. Szerencsére a vihar hamar elvonult, amikor kiszálltunk már hét ágra sütött a nap.
A Green-sziget 27 kilométerre fekszik Cairnstől. Ez a Nagy-korallzátony legközelebbi szigete. A sziget igen kicsi, nincs egy kilométer hosszú. Elpusztult korallokból keletkezett. Két kis fürdésre alkalmas strandja van.
A Nagy-korallzátony 2300 km hosszan húzódik Ausztrália északkeleti partjai mentén. Először egy fél-tengeralattjáróról, majd egy üvegfenekű hajóról csodáltuk a korallokat, a különböző méretű és színű halakat, és a teknősöket. Rengeteg gyönyörűséget láttunk. Azt mondják, novemberben lehet a legjobban látni, mert akkor a legjobbak a fényviszonyok, akkor süt át a nap legjobban a vízen. Ahol a korallok élnek, ott nem mély a víz, mert fényre nekik is szükségük van.
Körbesétáltuk a szigetet, majd a maradék időnket fürdéssel töltöttük. Finom meleg volt a víz, homokos a part. Sajnáltuk, amikor vége szakadt az úszkálásnak, mert indult a hajó vissza a városba. A hosszú mólón elég lassan haladtunk a hajó felé, mert mindig megláttunk egy szép halat, vagy egy nagy halat, vagy egy teknőst, vagy a madarakat figyeltük, amelyek a bójákon pihentek. A visszaút eseménytelenül telt. Nem esett, így a felső fedélzeten élveztük a tengeri utat.
Komolyan kell venni az intelmeket, hogy Ausztráliában a legvékonyabb az ózon.
Mi 50 faktoros naptejjel kentük be magunkat, nekem mégis kicsit piros lett a vállam.
Kuranda, az Esőerdő városa
A következő napon egész napos kirándulást tettünk a hegyekbe. Panorámavasúttal utaztunk, a világörökséghez tartozó esőerdőn keresztül, a Barron folyó partján fekvő hangulatos kisvárosba Kurandába. A másfél órás vonatozás alatt 15 alagúton és 40 hídon megy át a vonat.
Az ember nem tudja hová nézzen, s azt sem, hogy nézzen, vagy inkább fényképezzen. Az utazás csúcspontja a Barron folyó vízesése, ami 260 méter magasból zúdul le. Itt 10 percre megáll a vonat.
Kuranda egy egyutcás kisváros, tele üzletekkel, éttermekkel. Remek sétát tehetünk a közeli esőerdőben is. Fő látványossága a gyarmatosítás korabeli festői vasútállomás. A vasutat 1891-ben építették a Herberton ónbányák tengerparttal való összeköttetésére. A cairnsi vasútállomáson régi vagonokat és egy múzeumot is láthatunk. Rengeteg ember áldozta az életét, amíg megépült ez gyönyörű vasútvonal. Elképesztő, hogy csupán kéziszerszámokkal és a testi erejükkel építették. Mostoha körülmények között éltek, s gondolom nem gazdagodtak meg az ott keresett bérükből.
A visszautazáshoz a Skyrail kabinjait használtuk. A 40 perces utazás a dzsungel felett különleges élmény volt. Annak idején sokáig vitatkoztak a vasút megépítésén, illetve azon, hogy milyen módon lehetne megmutatni ezt a csodálatos látványt a turistáknak is úgy, hogy a dzsungel a legkevésbé károsodjon.
Tjapukai Bennszülött Kulturális Park
A délutánt a Tjapukai Bennszülött Kulturális Parkban töltöttük. A Tjapukai törzs élt ezen a vidéken.
A parkot egy bennszülött házaspár hozta létre egy fehér házaspár segítségével. A látogatók itt megismerkedhetnek Ausztrália őslakosainak a kultúrájával, legendáival, életmódjával, a táncaikkal, a zenéjükkel. Bemutatják a vadászfegyvereiket, és a növényeket, amiket különféle módokon használtak fel. Az őslakosok remekül megfigyelték a környezetüket, sok mindenhez értettek. Sajnos nem voltak írásos feljegyzéseik. A tárgyaikat úgy készítették, hogy idővel újra a természeté legyenek, s nem építettek szép épületeket sem, így az ideérkező fehérek teljesen primitív népnek ítélték őket. Még a múlt században is a növények és állatok kategóriájába sorolták őket. Az angolok nem lehetnek büszkék az akkori tetteikre, csak halált és üldöztetést hoztak az őslakosoknak.
A vállalkozó kedvű turisták kipróbálhatták a bumerángdobást is. Péter a legügyesebbek közé tartozott, én nem próbáltam ki. Nagyon szép, de fárasztó nap volt.
Flecker Botanikuskert - Cairns
Másnap gyönyörű napsütésre ébredtünk. Szerencsénk volt az időjárással, hiszen három napon át remek időnk volt, pedig előtte napokig esett az eső.
Reggeli után elindultunk, a Flecker Botanikus Kertbe. A 38 hektáros területen fekvő kert minden szeglete újabb meglepetést tartogat. Az egyik felében több tó és folyó teszi változatossá tájat. A nagy tónak nevezett édesvízi tó tele van tavirózsával, pelikán és számtalan más vízimadár úszkál benne.
A sós vizes tóba néha-néha betévedő krokodilokat összeszedik, és visszaviszik a tengerbe.
Hatalmas bambuszgyűjteményük van, hihetetlen sokféle van belőlük. Csodálatos eukaliptuszfák, némelyiken rengeteg páfrány, különböző futónövények és még ki tudja mi minden él itt. Hatalmas fehér kakaduk rikoltoznak a fejed felett, és néha pulykákat is lehet látni a fákon vagy a bozótban. A kert másik részében tobzódnak a gyönyörű virágzó fák, bokrok, és bokornyi virágok. Soha nem látott fákat, virágokat csodáltunk. Volt sok ismerős növény is, amiket idehaza szobanövényként igyekszünk életben tartani. Van egy különleges látnivalója is a kertnek: 3 db olajtartályt átépítettek kiállító teremnek, illetve koncerteket, rendezvényeket is tartanak bennük.
Délután a tengerparton elsétáltunk a Lagúnához, ahol fürödni lehetett. Vasárnap lévén, a turistákon kívül, sok helybéli lakos is a tengerparton volt. Több helyen szép grillező helyeket vehet bárki igénybe, egy kevés pénz bedobása után már sütheted is a pecsenyédet. Az ausztrálok körében nagy divat a sütögetés, sokat sportolnak, futnak a parton, ahol remek tornaeszközök állnak rendelkezésre. A lehető legtöbb időt töltenek a tengerparton. Az ország lakosságának a nagy része a parti sávban él, nem messzebb, mint 50-100 kilométerre a tengertől.
Kellemes úszás után, felfrissülve indultunk a kikötőbe, ahol óriási volt a hangulat. A vízen szebbnél-szebb vitorlás és motoros hajók, a parton remek kocsmák, élő zene, finom italok, vidám emberek. A kikötőhöz vezető úton a fák színes égőkkel voltak megvilágítva. Ez így talán giccsesnek hangzik, de nagyon jól nézet ki. A napot egy tengeri herkentyűs pizzával és jó sörökkel zártuk.
Végre Sydney!
Hétfőn reggel visszarepültünk Sydneybe. A szállásunk újra az a belvárosi szálloda volt, ahol az első éjszaka aludtunk. Két nap városnézés következett a világ egyik legszebb városában.
Sydneybe repülővel érkezni csodás dolog, de valószínűleg hajóval is, mert állítólag még az elítéltek is ujjongásban törtek ki, amikor megérkezett a velük a hajó Sydney kikötőjébe. Sydney éppen olyan, ahogy leírják, és ahogy a képeken, filmeken látjuk. Sydney legszebb része a a tengerpart városrész, ahol az ingatlan árak csillagászati méreteket öltöttek. A város lakóinak többsége nem a tengerparton él, de a hétvégéket ők is a strandokon töltik, amiből Sydneyben szép számmal akad. A leghíresebb a Bondi Beach, ami a 20-as 30-as években élte a fénykorát. A város éke a tengerparti városrész, díszes pálmafáival, jachtjaival és 70 strandjával.
Sydney 4.4 millió lakosa akkora helyen él, mint Los Angeles, és hétszer akkorán, mint Párizs. Több mint 400 külvárosa van, a legtávolabbi kb. 96 km-re fekszik a belvárostól.
A várossal való ismerkedést a Sydney Towerben kezdtük. Ez egy közel 300 m magas körkilátó, ahonnan remek panoráma nyílik a városra.
Sétánkat a belvárosban kezdtük. Itt láthatjuk a viktoriánus Sydney Town Hall épületét, ami aranyszínű homokkőből épült, és a koncertterme kiváló akusztikájú. Mellette áll a St. Andrewa Cathedral, amely egyszerűbb stílusban épült.
A legérdekesebb épület a híres Queen Victoria Building, amely 1898 óta sokáig a város gyümölcs- és zöldségpiacaként funkcionált.
Az 1980-as években felújították, napjainkban kívül-belül fényűző látványt nyújt. A belsejében mozaikokat, festett üvegablakokat, a közepén hatalmas üvegkupolát láthatunk. A kupoláról egy szépen megmunkált hatalmas Királyi Óra függ. Az ausztrál életből vett jelenetek díszítik. A karácsonyi időszakban egy három emelet magas karácsonyfát állítanak itt fel, amivel kellemes karácsonyi hangulatot teremtenek. A Queen Victoria Building a több mint 200 gyönyörű üzletével a legjobb bevásárlási lehetőség Sydneyben.
A Market Streeten találjuk a Hyde parkot és az Anzac War Memorialt, ami méltó emléket állít a háborúk áldozatainak. hasonlót láttunk a fővárosban, Canberrában is.
Felkerestük a város egyik szép kilátópontját a "Mrs. Macquarie’s Chair" is. Innen remek kilátás nyílik a Port Jackson-öbölre, a belváros felhőkarcolóira, az operaházra, a hatalmas Harbour Bridge-re.
Mrs. Macquarie a börtönigazgató felesége volt, aki szeretett azon a szép helyen üldögélni. Az egyik rab faragta ki számára ezt a kőből készült inkább padot, mint széket
A Sydneyi városnézésből nem maradhat ki a panoráma hajókirándulás a Port Jackson-öbölben, így a délután egy részét sétahajózással töltöttük, ahol a finom ebéd elfogyasztása közben csodálhattuk az egyedülálló panorámát.
Délután lehetőség volt közelebbről is megismerkedni Sydney jelképének számító operaházzal. Ez a legek épülete. Csodás helyre, a kikötőbe egy 2,2 hektáros területre építették, Jörn Utzon dán építész 1954-ben készült tervei szerint. A felépítése több mint 100 millió dollárba került. A tetőszerkezet 161 tonna súlyú, és 67 m magas. Ebben az operában látható a világ legnagyobb színpadi függönye, kb. 93 négyzetméteres. Az orgonája a világ legnagyobb mechanikus orgonája, 10.500 db sípja van. Az épületben több színház, mozi, és étterem is található. 1973-ban II. Erzsébet királynő avatta fel.
Sétáltunk a Királyi Botanikus Kertben is, ahol sokadszorra is megcsodáltuk Ausztrália különleges növényvilágát. Ausztrália őshonos növény- és állatvilága több millió évig elszigetelten élt a kontinensen. Ausztrália felfedezése után aztán minden megváltozott. Az újonnan érkezők magukkal hozták a növényeiket, állataikat, kártevőiket, így örökre megváltoztatták Ausztrália tájait.
Ausztráliában a legsűrűbben előforduló fafajta az eukaliptusz, amiből kb. 600 fajta létezik. Láttunk kék eukaliptuszt és vörös eukaliptuszt egyaránt. Létezik törpefajta és óriás fa, amely 90-100 méteres magasságával világ legmagasabb keményfája. A másik sűrűn előforduló fa az akác, ebből is több mint 600 fajta létezik. Az aranyszínű akác Ausztrália szimbóluma lett. Órákig lehetne mesélni a különleges állat és növényvilágról, a soha nem látott gyönyörű fákról, a páfrányokról és a káprázatos virágú bokrokról.
A napot a Darling Harbourban fejeztük be. Ez az egykori kikötő helyén épült szórakoztató központ.
Egykor nem nyújtott kellemes látványt, de ma kedvelt pihenőhely és hemzseg a turistáktól.
Napokat lehetne itt eltölteni. Múzeumok, a Sydnes Aquarium, éttermek, bevásárlóközpontok, IMAX mozi és sok más szórakozási lehetőség közül választhat a látogató.
Ezzel egyelőre véget ért az Ausztráliában töltött időnk, másnap továbbutaztunk Új-Zéland Déli és Északi szigetére.
(Az utazásunk végén később még visszatértünk az ötödik kontinensre, Melbourne városába.)
Utazás Álomországba - 2. rész: Új-Zéland, a földi Paradicsom
Megérkeztünk a „Hosszú fehér felhők földjére”
Utazásunk 11. napján elrepültünk Sydneyből, Új-Zéland Déli-szigetére, Christchurchbe. Ezt a várost másfél éve szinte romba döntötte egy erős földrengés. A belvárosa a mai napig le van zárva. Sokan elköltöztek innen. A megérkezés után mi is rögtön továbbutaztunk a sziget nyugati partjára az Arthur-hágón keresztül. A Déli-Alpok átjárói közül a 920 méterével ez a legmagasabb, tele hajtűkanyarokkal, s a lenyűgöző Otira-völgyhíd látványával.
Hegycsúcsok között érkeztünk meg a Tasman-tenger partján lévő Greymouthba, ahol az első napi szállásunk volt.
Másnap egy látványos tengerparti úton a Paparoa Nemzeti Park területén lévő Palacsinta-sziklákhoz (Pancake Rocks) és a vízköpő kürtőkhöz (Bowlholes) utaztunk. A palacsintatortához hasonló mészkősziklák egy földrengés során emelkedtek ki a tengerből. Különleges látvány.
Ezt követően utunk az egykori aranyásó város, Shantytown helyén lévő skanzenbe vezetett. Itt minden eredetinek látszik.
Utaztuk a pöfögő kisvasúttal, sőt, kipróbáltuk az aranymosást is. Kemény életet élhetett itt az, akit elkapott az aranyláz.
Úton a gleccserek felé felkerestük Hokitikát is, amely az aranyláz idején jelentős város volt.
Ma ez az egyik legjobb hely, ha zöldkőből (jade) készített emléktárgyakat szeretnénk vásárolni.
Gleccsertúrák földön-égen
Délután megérkeztünk a Ferenc Józsefről elnevezett gleccserhez. Ez egy 12 km hosszú gleccser, amely egykor elérte a partot, és ma is mindössze 19 km-re van a homlokfala a tengertől. A Waiho-folyó mentén felsétálhatunk a gleccserhez.
A szép időt kihasználva helikopterrel a levegőből is megcsodálhattuk a Franz Josef- és a Fox-gleccsert is.
A helikopter le is szállt a hegytetőn.
Másnap délelőtt elsétáltunk a Fox-gleccserhez is.
Magas sziklafalak között vezetett a sok helyen elég meredek, de igazán szép út.
Ezután a közeli Matheson-tóhoz utaztunk, ami egy mérsékelt égövi esőerdőben található. A partjáról gyönyörű kilátás nyílik a Mount Cookra, Új-Zéland legmagasabb hegycsúcsára, amely 3754 m magas. Az időjárás itt is nagyon kegyes volt hozzánk így zavartalanul élvezhettük a nagyszerű panorámát.
Új-Zélandon márciusban kezdődik az ősz, ilyenkor kezdenek színesedni a levelek. Nagyon érdekes volt arra gondolni, hogy otthon éppen tavaszodik. A kertekben Új-Zélandon is hasonló virágokat lehet látni, mint idehaza. Itt még vígan virágoztak azok a virágok (pl. a szerelemvirág, vagy a hortenzia), amelyek Ausztráliában már rég elvirágoztak. Olyan hortenziabokrot is láttunk, amin háromféle színű virág nyílt.
Általában elég későn érkeztünk vissza a szállodába, és utána még elmentünk vacsorázni. Nagyon finomakat ettünk, és jó söröket ittunk. Vacsora után igyekeztünk hamar lefeküdni, mert minden nap korán reggel indult velünk a busz az új látnivalók felé.
Majdnem minden nap más szállodában laktunk, így a csomagokat mindig vittük magunkkal. Új-Zélandon úri dolgunk volt, mert a szállodákban volt csomagszolgálat, csak ki kellett tenni időben a bőröndöket az ajtó elé.
Nagyon különböző a két ország - Ausztrália és Új-Zéland- minden vonatkozásban.
A táj gyönyörű és változatos, ha elalszik az ember öt percre, már egy más vidéken ébred fel, ezért érdemes folyamatosan figyelni.
Az országban található 45 millió birkából mi is láttunk pár milliót.
Nagy részük már túl volt a birkanyíráson.
A birkák mellett rengeteg a szarvasmarha és az őz is.
Csodálkozna Mehemed, hogy milyenek Új-Zélandon a tehenek, mert látna itt nemcsak fehéret, feketét, tarkát, hanem még úgynevezett öveset is.
Ezek fekete tehenek, a derekukon egy fehér, elég széles sávval.
Az őzet főleg az agancsa miatt tenyésztik nagy számban, mert az ázsiai országok korlátlan felvevő piacot biztosítanak, ugyanis a belőle készült szert jó hatásúnak tartják a férfierő fokozására.
Lehet, hogy ez is bűnös abban, hogy olyan sokan vannak? A turisták nagy része ázsiai. Az angol mellett legalább öt ázsiai nyelven olvashatjuk az információs táblákat..
A vadregényes Fjordvidék
A 14. és a 15. napunkat a Fjordvidéken töltöttük.
Először a Milford Soundon jártunk. Ez a fjordok leghíresebbike. Új-Zéland egyik legszebb panorámaútja vezet hozzá. A fjordok közül ez az egyetlen, ami közvetlen összeköttetésben van az ország úthálózatával, így ez a legkönnyebben megközelíthető. Így is négy órát utaztunk Queenstownból a fjord csücskéig. A hosszú út során több fotószünetet tartottunk, pl. a Tükör-tavaknál (Mirror Lake)
A fjordon egy jó másfél órás utat tettünk meg, hatalmas hegyek között, ahonnan rengeteg vízesés zuhog a tengerbe. Szerencsés esetben fókákat, pingvineket, és delfineket is lehet látni, de nekünk meg kellett elégednünk egypár sütkérező fókával. Ezek elég kis testű állatok voltak, de hát itt ez a fajta él.
A hajónk a fjord és a Tasman-tenger határán fordult vissza, körülbelül ott, ahol Cook kapitány annak idején elhajózva úgy vélte, hogy a Milford egy hajózható tengerszoros.
Az európaiak fedezték fel, 1810-ben, hogy az öböl egy csodát rejt.
Útközben láttuk a Mount Pembroke (2014 m), oldalán lévő gleccsert is.
Este a fjordhoz legközelebb eső kisvárosba Te Anauba mentünk, ahol két napig a szállásunk is volt.
Ez a városka az azonos nevű csodaszép tó partján fekszik. Ez a Déli-sziget legnagyobb tava.
A következő napon a Doubtful Soundra látogattunk. Ezt egy kicsit nehezebb elérni, de talán még látványosabb fjord, mint a Milford Sound.
Először busszal utaztunk a Manapouri-tóhoz, majd egy rövidebb, 45 perces hajózás után egy földúton szállítottak minket egy gyönyörű esőerdőbe, a Wilmot-hágón keresztül, ami 670 m magas és érinti a Cleve Garth-vízesést.
Az utat eredetileg egy erőmű ellátására építették. A Manapouri Vízerőművet is megnéztük. 1972-ben fejezték be az építését. A turbináit a tó vize hajtja, amely 10 km-es alagútból hullik alá a tengerszinten lévő Doubtful Soundra.
Ezután egy jó háromórás hajóút várt ránk, ennyi idő kell a hajóknak, hogy bejárják a fjordot. Csodálhatjuk a vízeséseket - a legmagasabb 700 m magasból zúdul alá- és leshetjük a fókákat, pingvineket, delfineket. A kapitány hangosbeszélőn tájékoztatja az utasokat, hogy hol járunk, mit látunk, merre nézzünk. Kétszer láttunk pingvineket, akik a tengerben halásztak és csak pillanatokra jöttek fel a víz felszínére. A fókák tömegesen napoztak a sziklákon, de a delfinek úgy látszik itt is szabadnaposak voltak, mert eggyel sem találkoztunk.
Cook kapitány 1770-ben járt erre, de kételkedett abban, hogy a fjord szelei visszavinnék a tengerre, így továbbhajózott. Ezért lett a fjordnak "Kétely-fjord" a neve.
Úton Queenstown felé
A fjordtúrák után visszautaztunk Queenstownba, ahol korábban már eltöltöttünk egy éjszakát.
Útközben ismét láttunk pár millió birkát és egyéb lábasjószágot. A táj gyönyörű volt, a lombhullató fák egyre színesebbek lettek. Ezeket a fákat a fenyőfélékkel együtt a bevándorlók hozták magukkal. A fenyőféléket nagy erőkkel irtják a hegyekben. Repülőről méreggel permetezik őket, ugyanis nem akarják, hogy teljesen átvegyék az uralmat a hegyekben, ahol eredetileg nem voltak fák, csak áthatolhatatlan tüskés bozót.
Szeretnék megőrizni, illetve visszaállítani az eredeti állapotokat. Az ország 30%-a természetvédelmi terület, bár szerintünk az egész ország az lehetne. Nagyon ritkán lakott, itt-ott látni egy-egy farmot. A 4 és félmillió emberből, másfél millió Aucklandben él, a többi is a tengerparthoz közeli sávban.
Egy sűrű esőerdőben megálltunk a Thunder Creek-vízesésnél, majd a Haast-hágón átkelve a tóvidékre érkeztünk.
Egyik tó szebb volt, mint a másik! Először a Wanaka, majd a Hawea-tavat láttuk. A fotósok sem panaszkodhattak, mert elegendő fotószünetet tartottunk. De hát egy vérbeli fotós mikor elégedett? Soha.
Az extrém sportok kedvelői a Queenstown környékén mindent megtalálhatnak, ami veszélyes. A Kawarau-folyó szurdokán átívelő híd volt a helyszíne a világon az első bungee jumping halálugrásnak. Manapság is lehet látni itt bungee jumpingosokat.
Végig a "figyelemreméltónak” nevezett, pontosan észak-déli irányban fekvő Alpok mellett utaztunk.
Ezen a környéken találtak először aranyat. A híre gyorsan elterjedt.
Néhány hónap alatt rengeteg ember érkezett a környékre aranyat ásni.
Igazán sajnáljuk, hogy nem voltak kalandvágyó őseink, akik szerencsét próbáltak itt.
Az aranyláz elmúltával a települések elnéptelenedtek és ma már csak egy-egy tábla jelzi a nyomukat.Egy Arrowtown nevű kisvárost mintaszerűen felújítottak. Ez is aranyásó város volt, ma is élnek itt az aranyásók leszármazottai.
Queenstown, az egykori aranyváros
Délután megérkeztünk Queenstownba, amely a Déli-sziget turisztikai fővárosa. A Wakatipu-tó partján fekszik, szemben a The Remarkablesnek, (emlékezetesnek) nevezett, csipkés élű hegységgel.
A város a Déli-sziget leghíresebb és talán a legszebb úti célja. Először az aranyláz idején élte a fénykorát, de ahogy az arany fogyatkozni kezdett úgy indult hanyatlásnak. 1900-ra mindössze 200 főre apadt a lakossága. Az új aranyláz, a turizmus az 1970-es évek végén kezdődött, s a város újra fejlődésnek indult.
Queenstownba érve érdemes először a Skyline Gondolával felmenni a Bob's Peakre, onnan láthatjuk igazán, hogy milyen csodálatos helyen vagyunk.
Szemben a már említett csipkés élű hegység, alattunk a Wakatipu-tó és a város, amely tele van gyönyörű szállodákkal, remek éttermekkel, szép kertekkel és kellemes tóparti sétányokkal. Nagyon tetszett nekünk ez a település is, szívesen eltöltöttünk volna több időt is itt – s ez a gondolat már nem először fogalmazódott meg bennünk az utunk során.
Ezután következett a nap - Péter szerint az út- fénypontja: több órás kirándulásra indultunk a hegyekbe. „Olyan élményben volt részünk, mint még soha!”- mondta Péter, „Legalábbis fotózás szempontjából.” Több száz fényképet készítettünk és több órányi filmet rögzítettünk. Péter egyszerűen nem tudta letenni a kamerát. Kiváló vezetővel jártuk a hegyvidéket, akin látszott, hogy szívvel-lélekkel végzi a vezetést, nem csak az üzletet látja benne. Rengeteget mesélt a régi állapotokról, az aranyásókról, a növényekről. Közben, ahol látta, hogy valami nincs rendben az úton, ott elővette a lapátot és utat javított.
Egysávos földúton mentünk, egyik oldalon a heg,y a másik oldalon a szakadék. Lent a völgyben kanyargott a Shotover-folyó, amiben William Rees birkanyírói 1862-ben aranyat találtak. A maorik már azelőtt is jártak Queenstown környékén zöldkövet keresni. W. Rees farmja is aranymezőn feküdt, de ő megmaradt a gazdálkodásnál. Húst adott el a bányászoknak, szállította az eszközöket és az aranyukat. Ritka becsületes ember hírében állt. Őt tartják, Queenstown megalapítójának.
Az estét egy finom báránycomb vacsorával és jóféle helyi sör kortyolgatásával zártuk.
Auckland, a vitorlák városa
Oueenstownból elrepültünk Aucklandbe, Új-Zéland legnagyobb városába. Új-Zéland 4,5 millió lakosából, 1,5 millió él Aucklandben. Különleges fekvésű, gyönyörű város. Egy 2 km széles földsáv választja itt el a Tasman-tengert és a Csendes-óceánt.
A jachtozás igazi szenvedély Aucklandben, ezért a vitorlák városának nevezik.
Polinéz és angol hatásokat ötvöző kultúrát, különféle konyhák ételeit, és rengeteg programot kínál a turistáknak.
Auckland környékén 49 szunnyadó vulkán található. Ezek, a mozgalmas tengerpart és a belső kerületek igazán nagyszerű várossá teszik Aucklandet.
Sajnos kevés időnk volt a város megismerésére.
Egy buszos városnézés során megtekintettük a városközpontot, a Queen Streetet, a High Streetet, és az Albert Parkot, amely a belváros és az egyetem között helyezkedik el. Láttuk a dombokon épült luxus házakat, és sétáltunk a kikötőben.Ott található a National Maritime Museum, ahol bemutatják Új-Zéland tengeri örökségeit, a polinéz utazóktól egészen az Amerikai Kupa hőséig. Új-Zéland csapata 1995-ben megnyerte az Amerika Kupát, ami azóta is nagy nemzeti büszkeségük. Megnéztük a Fish Market óriási kínálatát és megkóstoltunk egy pár különlegességet a kínálatból.
A Sky Towerből - ami sokáig a déli félteke legmagasabb tornya volt- ismertük meg igazán Aucklandet.
A szállásunk egy szép belvárosi szállodában volt, közel a kikötőhöz, így este is kisétáltunk a kikötőbe, hogy kivilágítva is lássuk a várost.
Pezsgő éjszakai élet, és számos vendéglő hívogatja a turistákat. Mi finom báránycombot ettünk.
Ismét arra gondoltunk, hogy jó lenne hosszabb időt eltölteni ebben a gyönyörű városban és a környékén, de hamarosan tovább utaztunk Rotoruaba, ami nem csak a gejzírekről híres. Itt van a maori kultúra bölcsője. Itt egyesültek hajdanán a törzsek, hogy megalapítsák a saját országukat.
Rotorua, a nyugtalan föld vidéke
Aucklandból Rotoruaba tartva érdemes útba ejteni az Északi-sziget egyik legérdekesebb látnivalóját a Waitomo-barlangot, ami a King Country szívében, a maorik harcainak és kultúrájának a színhelyén húzódik.
A barlangban a szép cseppkövek mellett parázsférgeket is láthatunk. Ezek az új-zélandi gombaszúnyogok lárvái. A lárvák vékony, szövevényes hálót szőnek és zöld ragyogó fényükkel magukhoz vonzzák az eledelüket.
A barlang sötétjébe nézve az ember úgy érzi, mintha a csillagos ég lenne felette.
Rotorua környékét nagy erejű vulkanikus kitörések szaggatták. Nyomukban kihűlt kráterek és kalderatavak maradtak hátra. A mélyben ma is vészjósló folyamatok zajlanak. Erről tanúskodnak a gőzkitörések és az iszapfortyogók. A város melletti Whakarewarewa geotermikus területen - nagy szerencsénk volt- láttunk gejzír kitöréseket. Rotouraban több helyen úszkálhatunk termálvizes medencékben, iszapfürdőt vehetünk, vagy forró vizes medencében áztathatjuk magunkat.
Különösen szép az art deco stílusú Blue Baths, vagy a Polynesian Spa. Az egész városban érezhetjük a jellegzetes záptojásszagot, ami a csatornanyílásokból gőzölög.
Ismerkedés a maori kultúrával
Ellátogattunk egy maori kulturális központba is, ahol láthattuk a szép fafaragásaikat és egy maori tánc- és zenei előadást is, a "kapa haka"-t. Megnéztük azt is, hogy hogyan építették annak idején az erőddel körülbástyázott falvaikat, a pákat.
A maorik valószínűleg a 13. században kerültek Új-Zélandra, amit "Aotearoa"-nak, vagyis "a hosszú fehér felhők földjének" neveztek. Élénk kereskedelem folyt közöttük a zöld kővel, vagyis a jádéval. Gyorsan alkalmazkodtak a körülményekhez. Könnyű élelemforrás volt a repülni nem tudó óriás madár a moa, száz év alatt sikerült kipusztítani őket.
Az északi területeken a fókák jelentették a fő táplálékot, így azok száma is megcsappant.
A 17. században, amikor Abel Janszoon Tasman holland tengerész megpillantotta Új-Zélandot, az "Ismeretlen Déli Kontinenst”, a maori népességet 100 000 főre becsülték. Ők voltak az utolsó olyan népcsoport, amely nem került kapcsolatba a világ civilizált részével. A telepesek megérkezésével vége szakadt a békés életüknek. Megkötötték ugyan a Waitangi Szerződést, de ez sem hozta meg a békét a maorik és az egyre duzzadó európai népesség között.
A maori kulturális központban láttunk egy kivi-házat. Kivivel nehéz találkozni, mert visszahúzódó, éjszakai életet élő madár. Repülni nem tud, kb. akkora, mint egy nagyobb csirke. A kipusztult moa rokona. Az új-zélandiak büszkén nevezik magukat és minden az országukra jellemző dolgot "kivinek".
Új-Zélandon nagyon fejlett az állattenyésztés, az utak mentén mindenhol hatalmas birkanyájakat látni.
Rotoura mellett meglátogattunk egy farmot. A látogatás fénypontja egy előadás volt ahol bemutattak 16 különféle birkát, a birkanyírást és megcsodálhattuk a birkaterelő kutyák ügyességét is.
A közelben van Matamata, amit Hobbit-falva tett híressé, amelyet a Gyűrűk Ura-trilógia forgatásához építettek fel. Nekünk nem volt időnk ellátogatni oda, de láttunk egy hobbit-házat, ami információs irodaként működik.
Én sajnos nem láttam egyetlen Gyűrűk ura filmet sem, de pótolni fogom ezt a hiányosságot.
Gyönyörű helyeken forgatták ezt a filmet, és ezekből is jártunk néhány helyszínen.
Egy dologban mindenesetre biztos vagyok: ha van a Földön Paradicsom, akkor az Új-Zélandon van.
Sajnos a mi utazásunk egyszer csak véget ért ebben a földi paradicsomban, és nemsokára vissza kellett utaznunk Aucklandbe, ahonnan visszarepültünk Ausztráliába, a kontinens második legnagyobb városába, Melbourne-be.
Melbourne
Aucklandből megérkeztünk Ausztrália legkisebb államába, Victoriába. Melbourne Ausztrália második legnagyobb városa, 3,8 millió a lakóinak száma. Victoria kicsi, de nagyon változatos állam. Itt van az ország éléstára, találunk borvidéket, virág- és zöldségeskerteket. Fejlett az ipara is, találunk itt nehézipart, vegyi ipart, nagy olajmezőket. A melbourne-i kikötő a világ ötödik legforgalmasabb kikötője. Az aranyláz idejéből maradt gazdagságról tanúskodnak a város hatalmas palotái.
Melbourne a művészetek központja is, komoly színházi és zenei élettel. Igazi multikulturális város, élnek itt görögök, olaszok és ázsiaiak is. A sport fontos szerepet játszik a város életében. Itt rendezik a Forma-1-es Ausztrál Nagydíjat, valamint teniszbajnokságokat, lóversenyeket is. Népszerű sportnak számít az ausztrál futball is.
Melbourneben is egy belvárosi szállodában laktunk közel a Yarra-folyó partjához, így az első este megcsodálhattuk a Crow Casino komplexumot. Ez Ausztrália legnagyobb kaszinója. Találunk itt éttermeket, bárokat, luxusüzleteket, és ezerszobás szállodát is. A folyó partján, hangulatos sétányon élvezhettük a langyos estét.
Másnap egész napos kirándulást tettünk a Great Ocean Road-on a "Tizenkét Apostol" sziklákhoz.
A Nagy Óceáni Út egy látványos tengerparti út, amit 1918-ban építettek részben az I. világháborúból hazatért veteránok által, a háborúban szolgált katonák emlékére. A tengerparti út 240 km-en át húzódik a "Hajótöröttek partja” mentén. Változatos a táj, homokos strandokkal, halászhajó-kikötőkkel, vadvirágokkal, háttérben a meredek esőerdővel borított Otway-hegységgel. Torquay-öble tökéletes hely a szörfözésre. A Lorne és Apollo bay közötti rész a legnehezebben járható része az útnak, kanyargós, szűk, de gyönyörű kis öblök nyíltak meg előttünk. Végre megérkeztünk a "Tizenkét Apostol" 60 méternél is magasabb sziklaoszlop csoporthoz. Több kilátópontról is csodálhatjuk a sziklaképződményeket, amelyek a nevük ellenére csak nyolcan vannak. Emiatt sokáig gondolkodtak azon, hogy hogyan is nevezzék el a sziklákat, végül a Tizenkét Apostol jobban hangzott, mint nyolc apostol. Hosszú, fárasztó nap volt, de megérte a fáradságot.
Utazásunk utolsó napján egy félnapos, buszos városnézés során próbáltuk megismerni Melbourne szépségeit.
Ezután még maradt némi időnk egy-két látványosság gyalogos felderítésére is. Megnéztük a neogótikus St Paul's Cathedralt, hozzá közel áll a Railway Station az elővárosi közlekedés központja, amelynek a homlokzatán órák sorakoznak. Generációk óta kedvelt találkozóhelye ez a helyieknek, akik előszeretettel randevúznak az "órák alatt".
Melbourne tele van szebbnél-szebb parkokkal.
A melbourne-i The Royal Botanic Gardens talán a legszebb Ausztráliában. 40 hektáron évszázados tölgyek, virágos tavak, buja növényzet, nyáron szabadtéri színielőadások, filmvetítések gyönyörködtetik a látogatókat.
A másik szép kert, amit láttunk a Treasury és a Fitzroy Gardens.
Ebben a kertben szívesen készítenek esküvői képeket is a szép virágágyak között.
Itt láttunk egy csodálatos begónia gyűjteményt és a Captain Cook Cottage-t, Cook kapitány szüleinek a házát, amit Angliából szállítottak ide és állítottak fel.
Meglátogattunk egy igen izgalmas helyet, a Queen Victoria Market-et. A piac vasból készült házikók sorából áll, találunk itt mindenféle zöldséget, húst, sajtot, halat és más sokféle élelmiszert.
A leglátványosabb a zöldségpiac, ahol többféle nemzetiségű árus kínálja elég hangosan a portékáját.
Átkeltünk a Yarra-folyón és a St. Kilda Road szomszédságában meglátogattuk a Shrine of Remembrance emlékművet, amit az II. világháború valamint más háborúk áldozatai emlékére építettek. Van egy érdekessége az emlékműnek, úgy építették, hogy a szentélyt a nap sugarai pontosan november 11-én 11.00 órakor világítsák meg, az 1918-ban az I. világháborút lezáró fegyverszüneti egyezmény aláírásának pillanatában.
A buszunk végig ment a Forma 1-es pályán, ahol még láttuk az utolsó verseny nyomait. Az úton normál forgalom van a versenyek közötti időben.
Végül megnéztük a várost az Eureka-torony kilátóteraszáról. Az Eureka-torony Melbourne legmagasabb felhőkarcolója.Örömmel fedeztük fel a buszos utunk során látott épületeket.Nem véletlenül választották meg Melbourne-t 1991-ben a világ legélhetőbb városának, mi is szép, barátságos városnak ismertük meg. Kora este fájó szívvel indultunk a repülőtérre, hogy elinduljunk a hosszú hazafelé tartó útra.
Úton hazafelé
Azt mondják, egyszer minden jónak vége szakad, így történt a mi csodás utazásunkkal is. Az egész napos Melbourne-i városnézés után, felszálltunk a Dubai felé tartó gépre. Egész éjjel úton voltunk, én nem aludtam, Péter aludt egy kicsit, filmet néztünk, kártyáztunk, ettünk, ittunk, hamar eltelt az a 14 óra. Dubaiban pár órás várakozás várt ránk. Hatalmas, gyönyörű repülőtér, könnyű ott eltölteni az időt. Innen Bécsbe repültünk, ahol a Fehérvár Travel autóbusza vár ránk, akik hazahoztak bennünket Magyarországra.
Egy kis statisztika
A statisztikát kedvelők kedvéért írok egy pár adatot, amiből látható, hogy milyen óriási túrát tettünk. Megpróbáltuk a lehetetlent, 22 nap alatt megismerni Ausztráliát, Új-Zélandot, de legalább is egy kis ízelítőt kapni, ezeknek a különleges országoknak az életéből, megismerni a történelmüket, megnézni a szép városaikat és a gyönyörű természeti csodáikat.
- A 43.058 km hosszú repülő utat, 54 óra és 45 perc alatt tettük meg, 9 repülőgéppel, 6 időzónát átrepülve.
- Autóbusszal kb. 4500 km-t utaztunk, Budapesttől-Budapestig.
- Gyalogosan a 22 nap alatt kb. 100 km-t tettünk meg. Ez volt az átlag. Mi Péterrel egy kicsit többet gyalogoltunk, mert minden percet kihasználva megnéztük azt is, ami kimaradt a közös programból.
- Tizenegy szállodában laktunk, 13-szor jelentkeztünk ki-be, két szállodában kétszer szálltunk meg. A legtöbb hely "egy éjszakás kaland" volt. Kétszer töltöttünk két éjszakát, és egyszer négy éjszakát ugyan abban a szállodában. Mindegyik kiváló volt, finom reggelivel.
- Négyszer utaztunk hajóval, kétszer felvonókabinnal, háromszor különféle vonatokkal, helikopterrel, fél-tengeralattjáróval és üvegfenekű hajóval jutottunk el a látnivalókhoz, kirándulást tettünk dzsippel a hegyekbe. Ezekkel a járművekkel megtett út hosszát nem tudjuk, de ezek az utak is sok-sok km-t jelentenek.
Köszönetet mondunk annak a sok embernek, akiknek a munkája lehetővé tette ezt a szép utazást. Köszönet Amaninak, a kedves és felkészült idegenvezetőnknek, aki a hosszú út során mindig türelmes, jókedvű és humoros volt. Köszönjük neki a sok szép maori történetet és a kedves kis meglepetéseket, amivel még színesebbé varázsolta az utunkat.
Köszönjük a helyi gépkocsivezetőknek az udvarias, előzékeny bánásmódot, és a biztonságos vezetést.
Sok minden kimaradt a beszámolómból, ami így is hosszúra nyúlt. Oldalakat lehetne írni a két ország különleges növény- és állatvilágáról, az ételekről, italokról, hogy sok pubban maguk főzik a sört, amiből kóstolót kaphatsz, mielőtt rendelsz belőle.
Rengeteget tudnék mesélni a repülésekről, a repülőterekről, a szállodákról, és a személyes benyomásaimról is.
Az utazás előtt alaposan felkészültem a ránk váró látnivalókból részben az Interneten búvárkodva, illetve a National Geographic Ausztrália és Új-Zéland útikönyvéből.
A könyvek végigkísértek bennünket az egész utunk során.
A sok-sok szép élmény mellett, azért is jó közeli és távoli helyekre utazni, mert az út végén nagyon jó újra itthon lenni.